Ogi

Ogi meghalt. Messengeren írják.

Ogi meghalt. Dolgozom tovább.

Aztán meg kell állnom, mert szorítja a torkom ez az egész. Megdöbbenek.
Éppen tegnap gondoltam rá, estefelé. Nagyon váratlanul villant be az emlék.
Az első snitt után már gördültek is a gondolatok. Milyen rég beszéltünk.
Vajon hogy van? Vajon írjak neki? Most már nem fogok, ez már így marad, így lesz.

Kikeresem a képet, ami öt éve készült, amit láttam magam előtt tegnap.
A zsúfolt május elsejézőket kicselezve találtunk egy jó helyet.
Az Egorombolók performanszról beszéltünk. Zenéről, alkotásról.
Limonádét ittunk, meleg volt, cigarettáztunk és virágok hullottak a fákról.
Hatalmas lendület volt benne, nem is tudtam követni, bennem sosem volt ekkora.
Szinte minden mondata kinyilatkoztatás volt, erős és tartalmas.
A felét meg se értettem, amiről beszélt, egyszerűen csak jó volt a közelében lenni, és beszélgetni vele.

Andreánál ismerkedtünk meg, és azonnal tudtam, hogy egy nem mindennapi ember ül velem egy körben.
Olyan, amilyenből kevés születik, és ha szembejön, érdemes vele legalább
csak pár mondatot beszélgetni.
Mindenképp szerettem volna, ha velünk tart, ha együttműködhetünk jó dolgokban.

Eljött velünk az Attention pincébe, aztán mi elmentünk a SUN-ra vele,
vagyis akkor ö már nem tudott, kórházban volt. Mi vittük Gáborral a zenei térképet, amit készített,
hogy ki, mit és hogyan csináljon.

Jönnek elő az emlékek. Elszorítják a torkom.

Az elmúlt 1-2 évben nem igazán szoktam rá gondolni, annyira másban vagyok, mint akkor.
Tegnap mégis. És nem a fesztivál jutott eszembe, hanem ez a közös limonádézás.
Vagy amikor a kórházban jártam nála. Vagy amikor jobban lett, és meglátogattam
a Dürer mellett a szobájában. Jókat beszélgettünk, sokat jelentett nekem a jelenléte,
ahogy benne volt a beszélgetésekben.

Többször nem tudtunk már együtt dolgozni,
de egyáltalán nem miatta, hanem miattam. Én nem tudtam követni, nem is akartam már
akkor nagyon belefolyni hasonló szervezésekbe.
Ezt nem keseregve írom, csak mint különbséget és helyzetet.
Bennem egy fejezet lezárult az Attention pincében, csak akkor még nem voltam ezzel tisztában,
és ehhez nem volt Oginak köze.

És igen, volt egy közös szilveszter is. Abi, Ogi, a kishúgom, Gábor, én.
Gitár, dob, és lazaság, nevetés.
Mert ha jó kedve volt, ő volt az egyik legkedélyesebb, legkedvesebb ember a világon.

Ahogy írtam, együtt volt velünk az utolsó, egy estés Egorombolók performanszon.
Eljött a zenésztársaival, rengeteg hangszerrel, határozott vízióval az együtthangzásról,
a rezgésről. Teljesen önzetlenül, csak azért volt ott, mert fontosnak tartotta, amit csinálunk.
Őszintén szólva, kicsit meg is ijedtem akkor, mikor megjelentek.
Óriási nagybőgő, hangtálak, 8-10 zenész, volt ott minden. Nem tudtam, hogy ez lesz.
Ogi, ahogy mondani szokás, meglépte a váratlant.
Ha jobban ismerem, valószínűleg nem lepett volna meg.

Nem volt könnyű az a folyamat, amíg minden úgy állt össze, ahogy ő elképzelte - ezt gondoltam akkor.
Nem zavart, mert kedvelem azt, amikor valaki ilyen megkérdőjelezhetetlen módon maximalista,
de akkor mégis azt éreztem, azért ez a közös munka nem könnyű.
Ma meg azt érzem, hogy de, tök könnyű volt, mert pár óra alatt összeraktuk,
és a varázslat tényleg megtörtént, egyben volt minden.

Azt írtam akkor erről: a ZENÉSZEKNEK - Ott létetek nem szerencse volt, hanem kegyelem.

“A MusiContact Peter Ogi teremtménye, és egy varázslatos együttrezgés."

Bíztatott, hogy zongorázzak nyugodtan, tökmindegy, hogy tudok vagy nem.
Csak zongorázzak, aztán majd megtanulom.

Nem zongorázok, mást csinálok, de az a mondat nem csak a zongorázásról szólt.

Három évvel ezelőtt váltottunk hosszabb üzenetet, karácsonykor.
Hívtam még néhány eseményre, a kiállításomra, de valamiért nem jöttek össze a találkozók.
Hívott látogatóba is, de már nem mentünk.
Nem volt konkrét oka, egyszerűen valahol itt ért véget a dolgunk egymással.
Akkor karácsonykor ezt írta, válaszul a terveimre, törekvéseimre:
“én is a saját életemben való nagyobb jelenlétet élem és keresem.”

Olyan megfoghatatlanul szakad el a lélek a testtől.
Azt érzem, ez az impulzus, az emléktöredék felröppenése jelezte, hogy útnak indult.
Nagyon mélyen megmozgat a távozása, hálás vagyok, hogy találkoztunk, hogy tudtunk kapcsolódni,
és hogy volt párhuzamos futása az életünknek. A végtelenben úgyis összeérünk majd, ahogy mindennel.

Köszönöm, Ogi, hogy ismerhettelek,
hogy tapasztalhattam valamit abból a lángolásból, ahogy te éltél.
Óriási szívedből tudom, hogy szeretettel adtál mindent.

------

Fotók: Kubiszyn Viktor (SUN Festival és Dürer kert)